Ipartestületi kirándulás 2012. okt. 11-14.

A kör bezárult

 

Ezzel a gondolattal léptem át Tompánál a magyar-szerb határt az Érdi Ipartestület által szervezett négy napos vajdasági kirándulásunk zárásaként. A kör bezárult, hisz amit az Ipartestület elnöksége és Csóli Csaba ügyvezető igazgató fejébe vett évekkel ezelőtt az megvalósult. Az Ipartestület elnöksége azon a bizonyos ülésén a történelmi Magyarországról Trianonban leszakított területek múltjának, jelenének megismerését, az ott élő iparosokkal, vállalkozókkal való kapcsolatfelvételt tűzte ki célul. Az Ipartestület tagjai az elmúlt évek mindegyikében részt vettek egy-egy szomszédos országban történő kiránduláson, szakmai úton. Többen közülünk sokadszor, akik azért jöttünk el újra, és újra, hogy átéljük a helyi magyarsággal történő egymásra találás felejthetetlen élményét.

A Vajdaság maradt utoljára a körből. Talán azért, mert nem mindig jöttek jó hírek onnan, talán azért, mert még élénken él emlékezetünkben a Délszláv háború, talán azért, mert… Most már tudom, most már tudjuk, hogy nincs mitől félnünk. Nyugodtan és bátran átléphetjük akár szervezetten, akár egyéni turistaként a magyar-szerb határt. Mert látnivaló van bőven. Nem négy nap, de a többszöröse sem elegendő arra, ha a Vajdaságot be szeretnénk járni. Pedig a Vajdaság csak „fél – Dunántúl” nagyságú. A legtöbb magyar Bácskában él, kevesebb a Bánátban, s még kevesebb a Szerémségben. A magyarság száma sajnos az egész térségben csökken. Ennek több oka van: az asszimiláció, a népszaporulat csökkenése, az 1990-es évek háborúja előli menekülés, és a legújabb: a kettős állampolgárság megszerzésével a jobb élet reményében történő elvándorlás. Vendéglátóink: polgármesterek, alpolgármesterek, ipartestületek vezetői, katolikus papok, és református lelkészek hangsúlyozták: a csökkenés megállítása ellen sok mindent nem tudnak tenni. A vegyes házasságok, az asszimiláció feltartóztathatatlan, s gyerekek későbbi érvényesülésének megkönnyítése érdekében a szülők egy része is szerb tannyelvű iskolába íratják a gyerekeket, még akkor is, ha a településen van magyar nyelvű iskola is. A városokban (Szabadka, Nagybecskerek, Újvidék stb.) magyar nyelvű középiskola, Szabadkán Tanítóképző főiskola, Újvidéken magyar nyelvű egyetemi szakok is működnek. Az ember mindig elégedetlen, mindenből lehetne több, de azért ne felejtsük, hogy a magyarság itt is, mint a környező országok magyar lakta területeinek nagy részében kisebbségben él. A Vajdaságban a politikai döntéseknek is köszönhetően az itt élő kilenc jelentős etnikum számarányát tekintve a 2011-es népszámlálás adatai szerint a szerbek vannak a legtöbben (1 322 000 fő 65,5%) a magyarok a másodikak (290 000 fő 14,3%) a listán.

De azért panaszra nincs ok, a már említett magyar nyelvű oktatási intézményeken kívül vannak magyar nyelvű kulturális intézmények, színházak, napi lapok, és folyóiratok is. A hitélet élénk, a katolikus, református és evangélikus templomok vasárnaponként megtelnek magyar ajkú emberekkel. A csantavéri plébános büszke arra, hogy a vasárnap délelőtti két miséjén rendszeresen ezer-ezerkétszáz hívő vesz részt. De Újvidéken, és a kisebb falvakban, községekben is hasonló a helyzet, legyen akár katolikus akár protestáns a település.  Örömmel láttuk, hogy a történelmi egyházak templomai szinte kivétel nélkül mind rendben vannak, mindet felújították, vagy éppen felújítás alatt állnak. Úgy gondolom, ez óriási dolog az ortodox vallású Szerbiában.

De természetesen nem csak templomokat látogattunk. A jól szervezett, óráról – órára lebontott programnak köszönhetően tartalmasan telek a napok. Fogadott bennünket Érd testvérvárosának Szabadkának Polgármesteri Hivatala, gyönyörködhettünk a Polgármesteri Hivatal  szecessziós épületében, a Zsinagógában, a Ferencesek Templomában, a Múzeum gazdag gyűjteményében. Megnéztük Csath Géza, és Kosztolányi Dezső a város két híres szülöttének szobrát  A szabadkai napon  Segesdi János alpolgármester jelenlétével, s a programokon való részvételével tisztelte meg társaságunkat. A városházi fogadás után ellátogattunk Palicsra, a híres üdülőhelyre, majd Csantavérre, ahol a templomon kívül „véletlenül” összefutottunk az épp otthon tartózkodó régebbi megasztáros Dér Henivel, akiben egy nagyon  kedves, és közvetlen lányt ismertünk meg.

A következő napi állomásunk Kishegyes volt, ami nem csak Ruzsa Magdiról és Utasi Árpi mesemondóról híres, hanem elsősorban arról, hogy itt volt az 1848-49-es szabadságharc utolsó győztes csatája. A Szabadságharc emlékművének koszorúzására, és az azt követő református püspöki fogadásra hozzánk érkezett T. Mészáros András polgármester és Erdélyi Takács István nagytiszteletű reformárus lelkész.

Délután a törökök felett aratott győzelmi csata emlékművét koszorúztuk meg a Tisza partján Zentán, majd este a helyi magyar nyelvű színházban egy felejthetetlen színházi élménnyel gazdagodtunk. A „Jóccakát Mama” című darab mindennapjaink gondjaira, annak feldolgozhatóságára, vagy feldolgozhatatlanságára hívja fel a figyelmet anya és elvált lánya

drámai együttélése során.

A harmadik napot Újvidéken, és Temerinben  töltöttük. A Péterváradi Vár ugyanúgy magasodik a Duna fölé a folyó bal partján, mint a Budai Vár Budapesten. A várból gyönyörű a kilátás a Vajdaság fővárosára a körülbelül 200 000 lakosú Újvidékre, aminek körülbelül 7-8%-a magyar ajkú. Este Temerin melletti borkóstoló volt a program, ahol megtudtuk, hogy a közeli Karlóca nemcsak az 1699-ben itt kötött békéről, hanem a szőlő nemesítéséről is híres.

Negyedik napunk a Tiszán átkelve Bánátba  vezetett, ahol helyi idegenvezetőnk szerint is már csak szórvány magyarság él. A körzet gazdasági, és kulturális központja Nagybecskerek, ahol

magyar nyelvű általános és középiskola is működik.

Innen Elemérre vezetett  utunk, ahol Kiss Ernő honvéd altábornagy aradi vértanú sírját koszorúztuk meg, ami a helyi templom altemplomában található.

Iparosok, vállalkozók lévén különös helyet kapott ebben a négy napban a helyi iparosokkal, vállalkozókkal való találkozás, a kapcsolatok felvétele. A helyi ipartestületek, azok tagsága felkészülve fogadtak bennünket, megismertetve bennünket múltjukkal, jelenükkel, napi gondjaikkal abban a globalizálódó világban, amely annak ellenére, hogy még nem tagjai az Eu.nak, őket sem kerülik el. A kapcsolatok felvétele megtörtént, most már csak azok továbbvitele szükséges.

Kirándulásunk Tordán, ebben az 1500 lelkes faluban ért véget. A szinte színtiszta magyar falu plébánosa fogadott bennünket, aki az Ófaluban a Szent Mihály templom kertjében eltemetett s  nemrégiben boldoggá avatott Bogner Mária Margit vizitációs nővérre emlékezett. Meglepődve hallgattuk plébános urat, aki fel sem tételezte, hogy mi nem feltétlenül tudjuk, hogy Bogner Mária Margit az ő falujukban született, s szülei ott Tordán vannak eltemetve a katolikus temetőben.

Még egy elhanyagolhatatlan szál, ami összeköt bennünket: anyaországbelieket, és vajdasági magyarokat, érdieket, és tordai magyarokat.

 

Pató Lajos

 

2012. október 16